Hašek, Jaroslav: Švejk balszerencsés kalandjai a vonaton (Švejkovy nehody ve vlaku in Hungarian)

Portre of Hašek, Jaroslav

Švejkovy nehody ve vlaku (Czech)

V jednom kupé druhé třídy rychlíku Praha-České Budějovice byli tři, nadporučík Lukáš, naproti kterému seděl starší pán, úplně holohlavý, a Švejk, který stál skromné u dveří k chodbě a chystal se právě vyslechnout nový příval hromobití nadporučíka Lukáše, který, nedbaje přítomnosti holohlavého civilisty, hřímal Švejkovi do duše po celé trati, kterou projeli, že je boží dobytek a podobné.
Nešlo o nic jiného než o maličkost, o počet zavazadel, které Švejk opatroval.
”Ukradli nám kufr,” vytýkal nadporučík Švejkovi; „to se jen tak řekne, holomku!”
”Poslušně hlásím, pane obrlajtnant,” ozval se tiše Švejk, „dovopravdy ho ukradli. Na nádraží se vždycky potlouká moc takových šizuňků a já si to představuju tak, že jednomu z nich se nepochybně zamlouval váš kufr a ten člověk že nepochybně využitkoval toho, jak jsem vodešel vod zavazadel, abych vám vohlásil, že s našima zavazadlama je všechno v pořádku. Von moh ten náš kufr ukradnout právě jen v takovej příznivej okamžik. Po takovým okamžiku voni pasou. před dvěma léty na Severozápadním nádraží ukradli jedné paničce kočárek i s holčičkou v peřinkách a byli tak šlechetní, že holčičku vodevzdali na policejní komisařství u nás v ulici, že prej ji našli pohozenou v průjezdě. Potom udělaly noviny z tý ubohý paní krkavčí matku.”
A Švejk důrazně prohlásil: „Na nádraží se kradlo vždycky a bude se krást dál. Jinak to nejde.”
”Já jsem přesvědčen, Švejku,” ujal se slova nadporučík, „že to s vámi jednou prachšpatně skončí. Pořád ještě nevím, děláte-li ze sebe vola nebo jste se už volem narodil. Co bylo v tom kufru?”
”Dohromady nic, pane obrlajtnant,” odpověděl Švejk, nespouštěje očí z lysé lebky civilisty sedícího naproti nadporučíkovi, který, jak se zdálo, nejevil pražádný zájem o celou záležitost a četl si Neue freie Presse, „v celým tom kufru bylo jen zrcadlo z pokoje a železnej věšák z předsíně, takže jsme vlastně neutrpěli žádný ztráty, poněvadž zrcadlo i věšák patřily panu domácímu.”
Vida hrozný posuněk nadporučíkův, pokračoval Švejk laskavým hlasem: „Poslušně hlásím, pane obrlajtnant, že jsem vo tom, že ten kufr bude ukradenej, napřed nic nevěděl, a co se týká toho zrcadla a věšáku, tak jsem to voznámil panu domácímu, že mu to vrátíme, až přijdem z vojny domů. V nepřátelskejch zemích je hodně zrcadel i věšáků, takže ani v tomhle případě nemůžeme utrpět s panem domácím žádnou ztrátu. Jakmile dobyjeme nějaký město...”
”Kušte, Švejku,” strašlivým hlasem skočil do toho nadporučík, „já vás jednou předám k polnímu soudu. Rozvažte si dobře, jestli nejste nejprachpitomějším chlapem na světě. Některý člověk, kdyby žil tisíc let, nevyvedl by tolik pitomostí jako vy během těch několika neděl. Doufám, že jste to také pozoroval?”
”Poslušně hlásím, že jsem to, pane obrlajtnant, pozoroval. Já mám, jak se říká, vyvinutej pozorovací talent, když už je pozdě a něco se stane nepříjemnýho. Já mám takovou smůlu jako nějakej Nechleba z Nekázanky, který tam chodil do hospody V čubčím háji. Ten chtěl vždycky dělat dobrotu a vod soboty vést novej život, a vždycky na druhej den říkal: ,Tak jsem vám, kamarádi, k ránu pozoroval, že jsem na pryčně: A vždycky ho to stihlo, když si umínil, že půjde v pořádku domů, a nakonec se vysvětlilo, že porazil někde nějakou vohradu nebo vypřáh koně drožkářovi nebo si chtěl pročistit fajfku pérem z kohoutího chvostu nějaký policejní patroly. Von byl z toho cele] zoufale] a nejvíc mu to bylo líto, že se ta smůla táhne po celý generace. Jeho dědeček šel jednou na vandr...”
”Dejte mně pokoj; Švejku, s vašimi výklady.”
„Poslušně hlásím, pane obrlajtnant, že všechno, co zde povídám, je svatosvatá pravda. Jeho dědeček šel na vandr...”
”Švejku,” rozčílil se nadporučík, „ještě jednou vám přikazuji, abyste mně nic nevykládal, nechci nic slyšet. Až přijedeme do Budějovic, pak si to s vámi vyřídím. Víte, Švejku, že vás dám zavřít?”
”Poslušně hlásím, pane obrlajtnant, že to nevím,” měkce řekl Švejk, „ještě jste se vo tom nezmiňoval.”
Nadporučíkovi bezděčně zacvakaly zuby, vzdychl si, vytáhl z pláště Bohemii a četl zprávy o velkých vítězstvích, o činnosti německé ponorky E na Středozemním moři, a když přišel na zprávu o novém německém vynálezu na vyhazování měst do povětří pomocí zvláštních bomb vrhaných z létadel, které vybuchují třikrát za sebou, byl vyrušen hlasem Švejka, který promluvil na holohlavého pána:
”Dovolte, vašnosti, neráčíte být pan Purkrábek, zástupce banky Slávie?”
Když holohlavý pán neodpovídal, řekl Švejk nadporučíkovi:
”Poslušně hlásím, pane obrlajtnant, že jsem jednou četl v novinách, že normální člověk má mít na hlavě průměrně 60 až 70 tisíc vlasů a že černý vlasy bývají řidší, jak je vidět z mnohých případů.”
A pokračoval neúprosně dál: „Potom říkal jednou jeden medik v kavárně U Špírků, že padání vlasů zaviňuje duševní pohnutí v šestinedělí.”
A nyní se stalo něco hrozného. Holohlavý pán vyskočil na Švejka, zařval na něho: „Marsch heraus, Sie Schweinkerl,” vykopl ho do chodby a vrátiv se do kupé uchystal malé překvapení nadporučíkovi tím, že se mu představil.
Byl to nepatrný omyl. Holohlavé individuum nebylo panem Purkrábkem, zástupcem banky Slávie, ale pouze generálmajorem von Schwarzburg. Generálmajor konal právě v civilu inspekční cestu po posádkách a jel překvapit Budějovice.



PublisherČeskoslovenký spisovatel, Praha
Source of the quotationJaroslav Hašek: Osudy dobrého vojáka Švejka za svĕtové války, p. 272-274.

Švejk balszerencsés kalandjai a vonaton (Hungarian)

A Prága-České Budějovice-i gyorsvonat egy másodosztályú fülkéjében hárman utaztak: Lukáš főhadnagy, vele szemben egy teljesen kopasz, idősebb úr, és Švejk, aki szerényen állt a fülke ajtajában s éppen a főhadnagy mennydörgéseinek újabb zuhatagát várta – Lukáš főhadnagy ugyanis, mit sem törődve a kopasz civil jelenlétével, az egész addigi úton szüntelenül mennydörgött Švejkre, szarvasmarhának és hasonlóknak nevezve a derék katonát.
Csak egy kis apróságról volt szó, nevezetesen a Švejk gondjaira bízott csomagok számáról.
- Ellopták egy kofferunkat - förmedt rá a főhadnagy Švejkre -, és ezt csak így mondja, maga bitang!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte csöndesen Švejk -, tényleg ellopták. Az állomáson mindig sok ilyen svindler szokott lézengeni, és én úgy képzelem, hogy az egyiknek feltétlenül megtetszett az óberlajtnant úr kofferja; és ez az ember feltétlenül kihasználta azt, hogy én elmentem a csomagoktól jelenteni az óberlajtnant úrnak, hogy a mi csomagjainkkal minden a legnagyobb rendben van. Biztos, hogy csak egy ilyen alkalmas pillanatban lophatta el nekünk azt a koffert. Ezek direkt lesik az ilyen pillanatot. Két évvel ezelőtt az Északnyugati pályaudvaron elloptak egy fiatalasszonytól egy gyerekkocsit, egy pólyás kislánnyal együtt, és olyan nemeslelkűek voltak, hogy a kislányt leadták minálunk az utcában a rendőrségen azzal, hogy egy kapu alatt találták kitéve. Aztán az újság megírta erről a szegény asszonyról, hogy egy szívtelen anya.
És Švejk nyomatékosan kijelentette: - Az állomáson mindig loptak, és mindig is lopni fognak. Másképpen nem lehet.
- Švejk, én meg vagyok róla győződve - jutott végre szóhoz a főhadnagy -, hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan ökörnek született. Mi volt abban a kofferban?
- Egészben véve semmi, óberlajtnant úr, kérem - felelte Švejk, s közben egy pillanatra se vette le szemét a tar koponyájú civil úrról, aki a főhadnaggyal szemben ült, s mintha egy csöppet sem érdekelné az egész ügy, a „Neue Freie Pressé”-t olvasta. - Nem volt abban a kofferban semmi egyéb, csak a tükör a szobából meg az előszobai vasfogas, úgyhogy mi tulajdonképpen semmilyen veszteséget nem szenvedtünk, mert a tükör is meg a fogas is a háziúré volt.
A főhadnagy félelmetes arcjátékát látva, Švejk szeretetre méltó hangon így folytatta: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én semmit se tudtam arról előre, hogy ezt a koffert el fogják lopni, és ami a tükröt meg a fogast illeti, én bejelentettem a háziúrnak, hogy vissza fogjuk neki adni, majd ha megjövünk a háborúból. Az ellenséges országokban nagyon sok tükör és fogas van, úgyhogy még ebben az esetben se lehet semmilyen bajunk a háziúrral. Mihelyst elfoglalunk valami várost...
- Kuss - kiáltott közbe a főhadnagy ijesztő hangon -, egyszer még átadom magát a hadbíróságnak. Gondolkozzon csak rajta, hogy nem maga-e a legesleghülyébb fickó a világon. A legtöbb ember, ha ezer évig élne, akkor se tudna annyi hülyeséget összehordani, mint maga az elmúlt néhány hét folyamán. Remélem, hogy ezt már maga is megfigyelte?
- Jelentem alássan, óberlajtnant úr, hogy megfigyeltem. Énnekem, ahogy mondani szokás, nagyon fejlett megfigyelőképességem van, amikor már késő, és valami baj történik. Énnekem olyan pechem van, mint egy Nechleba nevű illetőnek a Nekázanka utcából, aki oda szokott járni a „Kutyakaparó” kocsmába. Ez mindig elhatározta, hogy megjavul, és szombattól fogva új életet kezd, és másnap mindig azt mondta: „Reggelfelé aztán észrevettem, cimborák, hogy egy priccsen fekszek.” És mindig így járt, amikor elhatározta, hogy rendesen hazamegy, és a végén kiderült, hogy valahol betört valami kerítést, vagy kifogta a konflisból a lovat, vagy valami rendőrpatruj kakastollaival akarta kipucolni a pipáját. Ettől borzasztóan kétségbe volt esve, és a legjobban fájt neki, hogy ez a pech egész nemzedékeket üldöz. Az ő nagypapája egyszer vándorútra indult...
- Švejk, hagyjon már békén az előadásaival.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy amit én itt mondok, az mind színtiszta igazság. A nagypapája egyszer vándorútra indult...
- Švejk - kiáltotta a főhadnagy dühbe gurulva -, még egyszer megparancsolom magának, hogy ne meséljen nekem semmit, nem vagyok rá kíváncsi. Majd ha megérkeztünk Budějovicébe, számolok magával. Tudja, hogy le fogom csukatni, Švejk?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ezt nem tudtam - mondta lágyan Švejk -, ezt még nem tetszett említeni.
A főhadnagynak akaratlanul is összekoccant a foga, felsóhajtott, kihúzta a köpenyéből a „Bohemiá”-t, és olvasni kezdett a nagy győzelmekről, a német „E”-tengeralattjáró földközi-tengeri tevékenységéről, s amikor egy új német találmányhoz ért, amely városok levegőbe röpítésére szolgált, különleges, repülőgépről ledobott, egymás után háromszor robbanó bombák segítségével, arra riadt fel, hogy Švejk megszólítja a tar koponyájú urat:
- Bocsánat, tisztelt uram, nem a Purkrábek úrnak tetszik lenni a Slavia bankból?
Mivel a tar koponyájú úr nem válaszolt, Švejk a főhadnagyhoz fordult:
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, én egyszer azt olvastam az újságban, hogy egy normális embernek átlag hatvan-hetvenezer hajszál kell hogy a fején legyen, és hogy a fekete haj ritkább szokott lenni, aminthogy azt sok példából láthatjuk.
S kérlelhetetlenül tovább folytatta: - Aztán egy medikus azt mondta a „Špirek” kávéházban, hogy a hajhullás valami lelki megrázkódtatástól van, ami még a gyermekágyban érte az embert.
És most valami borzasztó dolog történt. A tar koponyájú úr felugrott, és ráordított Švejkre: - Marsch hinaus, Sie Schweinkerl* - kilökte Švejket a folyosóra, s visszatérve a fülkébe egy kis meglepetést szerzett a főhadnagynak azáltal, hogy bemutatkozott neki.
Egy kis tévedés történt. A tar koponyájú egyén nem Purkrábek úr volt, a Slavia bankból, hanem csupáncsak von Schwarzburg vezérőrnagy. A generálmajor ellenőrző körúton járt a helyőrségek között, civilben, s most éppen Budějovicét akarta meglepni.

* Mars ki, maga disznó.



PublisherMadách, Bratislava – Európa, Budapest
Source of the quotationJaroslav Hašek: Švejk – Egy derék katona kalandjai a világháborúban, p. 253-256.

minimap