Füst Milán: Őszi sötétség. Részlet. I. Nyilas-hava

Portre of Füst Milán

Őszi sötétség. Részlet. I. Nyilas-hava (Hungarian)

Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőlőfürtöt tart bús arca elé.

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe' aludni!
Zúghat a szél most távol temetőknek
Nedves sírjai közt és távoli erdők
Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemű vadmacska s néhány veres ordas…
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!…

…Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból…
S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik…



PublisherOsiris, Budapest
Source of the quotationA magyar költészet antológiája

Schützenmonat (German)

Das ist der Herbst. Es regnet und es dunkelt früh.
Die Zeit ist alt geworden und Tränen rieseln ihr in
den Bart.
Einsame Seele! Sie fröstelt in den Nebelnächten
Und findet nur im Morgennebel Labung, wenn
meergrün die raschen
Wolken hoch am Himmel jagen. Tot liegt die Seele
da,
Jetzt ist sie glücklich. Ein gütiger Geist,
Ein fremder, naht und hält ihr eine Traube,
Meergrüne Traube vor das bekümmerte Antlitz.

Frostige, grüne Äpfel bringt er und beißt sie an.
Tot liegt die Seele da, und ihr sickern fröstelnd die
Tränen.
Oh, welche Wonne ist es, bei Regenwetter zu schlafen.
Auf fernen Friedhöfen mag der Wind jetzt rauschen
Und zwischen den feuchten Gräbern, und von den
Bäumen ferner Wälder
Das Regenwasser wie aus übervollen Traufen stürzen.
Ein Wanderer geht dort auf den rußigen Hügeln,
ihm sprudelt
herbstlicher Kummer leis aus der Seele und fließt
unerschöpflich.

Über dem dampfenden Abgrund schimmert im
laublosen Strauchwerk
Rötliches Wolfsfell, und Wildkatzenaugen glitzern,
glitzern grünlich.
Und dort, wo jungfräulich reines Frühlicht die
flüchtigen Wolken vergoldet,
Bedeckt das schlanke, himmlische Mädchen mit
grünem Schleier ihr herrliches Auge.
Leichtfüßig flattert die Dame dahin, durchsichtig
wie goldener Wein im Kristallkelch,
Und wie glasige Trauben schimmern die Früchte
ihres entzückenden Busens.

… Weh mir! Ob ich nach Persien reise oder in
andere ferne Länder,
Morgen verlasse ich diese grausame Stadt meiner
zahllosen Leiden:
Solches träumte mir in der nebligen Herbstnacht…
Doch wehe, schon kam mir
Zaghaft und weinend die Demut der Seele entgegen.
Ein schwankendes Reis, auf den sich die Eule der
Nacht herabläßt -
So unstet ist die Seele und schwach und krümmt
sich nur allzu willfährig.



Source of the quotationArion. Nemzetközi költői almanach. Almanach international de poésie. Budapest, Corvina, 1968. 2. p. 155.

Related videos


minimap